A professzor azonnal bocsánatot kért. Őszinte bocsánatot kért, és elismerte, hogy az emberek gyakran annyi időt töltenek a beszéd tanulásával, hogy elfelejtik a hallgatás fontosságát. Szavai az egész osztályra hatással voltak, különösen a narrátorra, aki rájött, milyen könnyen összetéveszthető a hallgatás gyengeséggel, érdektelenséggel vagy tehetetlenséggel.
A tanítás utolsó napján Lydia korán érkezett, és egy üzenetet írt a táblára: „Köszönöm, hogy meghallgatott. Többet jelent, mint gondolná.” A professzor szavai mögött állt, és elismerte, hogy az óra fontos leckét tanított neki.
Mielőtt elment volna, a narrátor odament Lydiához, és bocsánatot kért, amiért félénknek vagy furcsa nőnek feltételezte. Lydia a tabletjén keresztül válaszolt, elmagyarázva, hogy mások is ugyanígy feltételeztek, és hogy pontosan ezért írta az üzenetét.
Ahogy Lydia elsétált, a narrátor rájött, hogy soha nem volt képtelen kommunikálni. Minden nap kifejezte magát írásaival, jelenlétével és tetteivel. Az igazi probléma az volt, hogy mindenki más csak a hangra figyelt, ahelyett, hogy odafigyelt volna arra, amit valójában mond.
Lásd a következő oldalt:
